Pár napja megszokott látvány a főtéren a markológépek, teherautók folyamatos mozgása. A régi, kopott útburkolat felszedésével, a majdani épületek helyén lévő fák, bokrok kivágásával megkezdődött a tatabányai Fő tér (középső részének) felújítása. A városháza közleménye szerint a Fő tér átalakítása miatt kisebb parkosított területeket megszüntetnek, ami azt jelenti, hogy az áruház előtt néhány éve kialakított zöld teret, dísznövényeket és a Csobogót (megint) eldózerolják. De mit kapunk helyette?

A településfejlődés egyes szakaszaiban a település eszmei és fizikai centrumát a mindenkori meghatározó funkció foglalta el. A falvakban a templom, az iskola, az elöljáróság épülete jelentette a közösség központi helyét, a városokban a fő tér - az agóra - volt az áruk és információk cseréjének helyszíne. Tatabányán a történet kissé másképp alakul(t).
 
A gazdaság differenciáltabbá válásával a centrum helyzete is átalakult. Tatabányán az első aknák telepítésével - Óvárosban, a mai fűtőmű környékén - épültek meg az első hatajtós házak: az Öreg utca még mai is ennek emlékét őrzi. Itt épült meg a MÁK Rt. igazgatósági épülete, a Nagyiroda, a felvételi iroda, az üzemmel kapcsolatos épületek - kocsimosók, istállók, műhelyek, a fúrási raktár.

A régi tatabányai községháza. Később posta lett, jelenleg üresen áll

A községgé válás évében (1902) épült meg az első községháza, hajdani Gépház utca (majd kétszer Petőfi utca, egyszer Horthy Miklós utca) 313. szám alatt, az 1898-ban épült erőmű közvetlen szomszédságában. A középület 1922-ig töltötte be a funkcióját. Az épületet utána 1948-ig a Magyar Állami Hitelbank tatabányai kirendeltsége, majd az OTP bérelte: 1954-től az Tatabányai Szénbányászati Tröszt konyhaként működtette.

Az új tatabányai községháza 1923-tól működött a Fő úton (ma Ságvári út), később posta működött benne, a 2010-es bezárásig. Jelenleg üresen omladozik a klasszicista modorban felhúzott földszintes épület. Ez volt Tatabánya (Ótelep) akkori adminisztratív és gazdasági központja. A bányaközpont - az iroda és az üzemek - léte ugyanis vonzotta a központi funkciókat, e köré épült a kolónia. A térségben az 1920-as években mintegy 8200-an laktak, már állt 229 ház - ebből 198 hatajtós, 16 altiszti és 8 tiszti lakóház, négy munkásszállás. A kolóniából nőtt nagyközség centrumába később kereskedelem és szolgáltatás is került. A lakások mellett idetelepültek a szociális és kulturális ellátást is biztosító középületek, intézmények. Megépült az első kórház, rendelő, társpénztári patika, egy hat- és egy négytantermes elemi iskola, három vendéglő, az élelemtár, pékség, kápolna és több üzemi épület, a bányamentő, sőt, az első a csendőrőrs és katonai fogda is, hogy féken tartsa a gyakran zúgolódó bányászokat.

A hagyományos településfejlődési ív Tatabányán azonban megtörik: a várossá egyesítéssel a négy elődtelepülés - Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida és Tatabánya központja ugyanis 1947-ben Felsőgallára kerül: a VI-os, VII-es, VII-as telep, Mésztelep kialakulásával, Felsőgalla nagymértékű, kisvárosias fejlődésével, kereskedelmi és szolgáltatóközponttá alakulásával a térségben jelentősen megnőtt a településrész gazdasági súlya. Lakóinak száma ebben az időben elérte a 16 ezret. A felsőgallai községházát 1940-ben építették a leromlott állapotú és emiatt lebontott régi helyére. Az 1947-es egyesítéskor az első polgármester, Andó Gy. Ferenc az egyik emeleti irodában rendezkedett be: innét irányította az akkor 40 ezer lakosú város életét. Az épületre az 50-es években építették a harmadik emeletét, míg az újvárosi tanácsházába nem költöztek. A felsőgallai középület a rendszerváltásig munkásőrlaktanya, majd szolgáltatóház lett. Itt működik a városi levéltár, a posta, a könyvtár is. A kor divatja szerint "előkelő" helyen rendezkedett be a megyei pártbizottság: Óvárosban, az egykori szecessziós Cifra-palotában. Innét költözött aztán Újvárosba, a megyeháza mellé. 

Épül Újváros központja. Balra a Centrum Áruház, szemben a megyeháza.
Az előtérben: már kész a mai városháza földszintje (archív)

Az, hogy Ótelepről előbb Felsőgallára, majd Újváros megépültével ide költözött a közigazgatási, adminisztratív központ, jelentősen átrendezte a hangsúlyokat a város életében: Felsőgalla távoli városrész, sőt, "falu" maradt, amelynek falusias jellege az alábányászott részek lebontása után ismét erősödött. Óváros és Újváros kettőssége később is megmaradt, hiszen a bányaközpont Óvárosban maradt, és továbbra is ez jelentette a gazdasági súlyt: az 1950-ben megalakított városi tanács a nyolcvanas évekig (Makovecz kifejezésével élve) a bánya ˝filiáléja˝ maradt. A fejlesztések földrajzi elhelyezkedését a bánya is befolyásolta, azzal, hogy meglepetésszerűen és gyakran jelölték ki és változtatták meg az alábányászandó területek helyét és nagyságát. Ettől függött az is, hogy mely területeken épülhetnek meg az ötvenes évek elején a betervezett lakóépületek - szocreál stílusban. A helyi bizonytalanságok és az országos politika irányváltásai miatt sem Óvárosban, sem Újvárosban nem fejeződött be az építkezés: néhány évvel később más stílusban emeltek házakat a meglévő szocreál szomszédsági egységek köré.  

Tatabányán az "vált hagyománnyá˝, hogy a városközpont bármikor változhat, költözhet, áthelyeződhet: emiatt közösségi szinten sem alakult ki olyan erős kötődés, ami szükséges lett volna (lenne) az igazi, élhető városközpont kialakulásához. Igazából közösségek sem alakulhattak ki: a lebontott kolóniákból a lakótelepekre költöző (˝menekített˝) éa a lakótelepeken minden társadalmi csoportot képviselő családok nehezen kovácsolódnak össze ismét közösséggé. Itt a változásnak, az ideiglenességnek van hagyománya.

A mostani városközpont, a Fő tér - Szent Borbála tér sem az 50-es években megtervezett formájában alakult ki: annak torzóján a hatvanas-hetvenes években Mandel Tamás tervei alapján készült el a mostani - Ybl-díjas - városközpont. Egyik hibája, hogy Dózsakert felé nincs keresztirányú összeköttetése: ennek megoldása ma szinte lehetetlen. A most elkezdődött Fő tér felújítási program kísérletet sem tesz erre: a tér középső részén a mai városháza mellett emelt tanácsterem helyén emeletes épületet húznak fel, földszintjén kávézóval, az emeleten pedig az új tanácsterem kap helyet. Az Árpád Szálló mellett szolgáltatóház épül mélygarázzsal, a Centrum Áruház és a Komáromi út közötti részen szökőkút és egy különös Árpád-szobor kap helyet.

 A megújuló Fő tér középső részének makettje. Szobor, szökőkút, új szolgáltatók - és jóval kisebb terület

Az építészet világában kevésbé vagyunk tájékozottak, mint a művészetek más ágaiban. Az egyes épületek stílusának megértéséhez olykor bizonyos előismeretek szükségesek: ismerni kell az adott kor, az adott ország kulturális hátterét, hogy felfedezzük és értékeljük az épített örökség szépségeit.  
 
 A szakkönyvek sok szempont - funkció, technológia, társadalmi fejlettség, megbízó - alapján elemzik és értékelik az építészeti stílusokat. A különböző korok társadalmi fejlettsége más és más építési feladatokat fogalmaz meg: a feudalizmusban a vár, székesegyház, főúri palota, kúria a legjellemzőbb építmény. Funkciói is eszerint határozhatóak meg.

A városi polgárság kialakulásával jelenik meg az új városháza, a városfal,  vigadó, színház, kórház: a bérház, a bank és a munkáskolónia már a kapitalizmusra jellemző épületek. Későbbi korok igényeit fejezik ki formában is, funkcióban is a stadionok, sportcsarnokok, a felvonulási terek és a mauzólumok. Városképi jelentőségűek a technológiák fejlődésével megvalósítható toronyházak, felhőkarcolók, a parkok.

A városok kialakulása is a funkciók alapján érthetők meg: Mumford szerint a szentély, az erődítmény és a piac együttes jelenléte - minden korban - előfeltétele annak, hogy város alakuljon ki. A város aztán magához vonzza az újabb funkciókat, amely koronként határozza meg azt a stílust, amely a leginkább jellemző egy-egy épületre, épületcsoportra (bankra, takarékpénztárra, vasútállomásra, bérházra...) Képünkön a győri pályaudvar: a vasút a győri belvárost választja el Nádorvárostól: az impozáns épületegyüttes mintegy lezárja a város központi részét. A háborúban lebombázot épület helyén épülő szocreál pályaudvar főépülete monumentalitásában meghatározó városképi elem.) 

Az építészet és a táj, az épület és a kert kapcsolata is minden korszakban más és más: a megszelidített természet - szerencsés esetben - harmonikusan illeszkedik a városképbe, kiegészíti azt.(Lenti képünkön Dorog: a művelődési központ melletti park szervesen illeszkedik a városszövetbe. Szép és üdítő színfolt, városi rendezvények ideális helyszíne).

A városközpontok, a városias települések legjellegzetesebb részeinek építészeti arcát a terek, utcák és az ezeket határoló épületek határozzák meg. Fontos a házak, a telkek magassági, szélességi adata, az épületek egymáshoz való viszonya is. 
 
 Meghatározóak az összkép kialakulásában a térburkolatok, a fák, virágok, a kisebb közök, a szobrok és kerítések - vagy épp ezek hiánya, ami a kilátást segíti. Egyre kevesebb a mai városokban a régi eredetű mag, ami köré a különböző korokban hozzáépültek az újabb negyedek. A legtöbb ˝új˝ városban - mint például Tatabányán -, maga a központ hiányzik: a nyitott térfalak, a hatalmas zöld területek közepén magasodó toronyházak sok előnyük mellett nem erősítik a városélményt: ehhez ismét a zárt beépítés irányába mozdulnak el a tervezők.

A magyar települések egy részében a tatárjárás után fokozatosan megindult a városiasodás. A török uralom 150 éves korszaka, pusztításai nélkül ma szép gótikus és reneszánsz városok őrizték volna meg a XIV-XVII. század felfelé ívelő fejlődését. Mindez ma csak nyomokban lelhető fel a mai Magyarország területén: a Felvidéken és néhány erdélyi szász városban több szerencsével járhat a kutató tekintet.

A XVIII. századi újjáépítés szerény lehetőségei okán megőrizték a középkori szerkezetet, utcavezetést, az épületek egy-egy jellemző elemét. Barokk városaink zöme az utcák, terek ritmikus váltogatásában, alaprajzi elrendezésében középkori jellegű: ebben a korban nem változott jelentős mértékben sem a beépítési mód, sem a telekméret, sem az épületmagasság, így mai történeti városaink morfológiai sajátosságai évszázados hagyományokat folytatnak. Kiváló példa erre Buda, Sopron, Pozsony, vagy éppen Bártfa, Lőcse, Eperjes.

Nagyszombat. Példák a kevésbé sikeres beépítésekre. Az utcaképen sokat ront az oda nem illő ormótlan épületek látványa

De hazai városaink morfológiai szempontból már jelentősen eltértek a nyugat-európai városoktól. Pogány Frigyes elemzései szerint a zártság, a tömör szerkezet, és a vertikális jelleg nem érvényesült olyan mértékben, mint nyugati társainál. A magyar városok lazább és nyíltabb szerkezete a mezőgazdasági jellegre és az ősibb, horizontálisan terjengősebb magyar háztípusra vezethető vissza. A magyar városok viszont már a középkorban is általában nagyobb méretükkel az utcatengellyel párhuzamosan álltak, a lazább szerkezet pedig a környező tájhoz való nyitottságát, illeszkedését, mintegy beolvadását jelentette. A dombok, hegyek látványa a város belső képében is hatásosan érvényesült - például Veszprém, Buda, Esztergom, Pécs esetében. Az alacsonyabb városmagban viszont markánsabban emelkedtek ki a templomok, várak, tornyok, amik meghatározták a várossziluettet is.

Sokat számít persze az utókor igyekezete is az értékek megőrzésében. Bizonyos időszakokban - még a közelmúltban is - ˝a múltat végképp eltörölni˝ görcsös bizonyítani akarásának esett áldozatul néhány patinás történelni épület, épületegyüttes. A magyar városok közül említhetjük Tata néhány régi épületét, a győri sétálóutca néhány beépítését: Szlovákiában Komárom, Érsekújvár, Nyitra lehet a lehangoló példa arra, miként "cserélték le" a magyar időkre emlékeztető városközpontok épületeit igénytelen modern hodályokra. (Zárójelben tesszük hozzá, az utóbbi húsz év egyre igényesebb szlovák építészetének maradandó és a városképet meghatározó alkotásait, például Komáromban, Nagyszombatban.)   

Természetesen van, amivel dicsekedni is lehet: Győr barokk központja, Tapolca városközpontjának Hild-díjas újjáépítése. Ebből az elismerésből Gyula városa például kettőt is magáénak tudhat. Több városunk főterének átépítése (Esztergom, Vác, Győr) új távlatokat nyit a régit megőrző és az újat ötvöző alkalmazásokban. Itt is, de kissé távolabb, például a burgenlandi Városszalónak polgárai a középkorias hangulatot mentették át gyönyörűen felújított, egységes arculatú házaikkal patinás településközponttá, Pinkafőn a régi épületek helyén sikerült olyan modern épületeket felhúzni, amelyek tökéletesen illeszkednek a hagyományos városszövetbe (például a neobarokk eleganciáját idéző városháza). A kisvárosi modellt megvalósító Komárom vagy éppen Dorog szintén élen jár az egységes és zártsorú utcakép kialakításával modern emeletes épületek, üzletházak felhúzásával: Kisbéren pedig a főutcát tették rendbe. S ami figyelemreméltó: mindhárom város központja élettel telt meg. 
 
 

 Városszalónak, utcarészlet. A foghíjbeépítéseknél is törekedtek az egységességre

Az európai városok fejlődését az iparosodásig csupán néhány jellemző várostípusra szűkítették. Közös volt azonban mindegyikükben a szentély, az erdődítmény és a piac egyidejű jelenléte (Mumford). A 18. század végétől a városok gazdasági és közigazgatási szempontból szakosodtak, elkülönültek, új funkciókkal gazdagodtak. A tudatos tervezés révén is megjelentek az új formái a városi létnek. 
 
 A középkori polgárvárosok belső változását az iparosodás hozta magával. Új típusok jelentek meg a városok családfáján: az egyik a gyárakat, ipartelepeket, városszéli munkáskolóniákat befogadó ipari városoké. Az ipari termelés alapjaira, a bányákra és a szállítási csomópontokra alapozva jöttek létre az új iparvárosok.

A városias életforma, építkezés és telekhasznosítási mód elterjed a vidéki településeken is. Elmélyül ugyanakkor a harc a hasonló adottságú városok között a beruházásokért, az intézményekért, rendezvények jogáért. Ebben a küzdelemben előnyt élveznek a saját karakterrel, jobb adottságokkal rendelkező városok.

Az új (a szocialista) városok tervezése – ami nem is kelet-európai találmány: előképei másutt is, korában is fellehetők – elsősorban gazdaságtervezés volt, amelytől a regionális egyenőtlenségek felszámolását, a modern építészet alkalmazásából adódó előnyöket, a nyersanyagok hatékonyabb helyi feldolgozását és elszálítását jelentette.

Szirmai Viktória írja a Csinált városok című tanulmányában: ˝... a Dunaújváros felé igyekvőt nem fogadja a szokásos városkép. Más városokban a város széle inkább falusias, illetve kertvárosi, centruma urbánus jellegű. Itt lényegében hiányoznak a tipikus ˝városkapuk˝, a falusias és kertvárosi részek, az elővárosok. Kivétel a régi Dunapentele község, az úgynevezett Óváros és Kertváros... Az emeletes házak, épületek kisvárosias előzmények nélkül emelkednek ki a természeti tájból.˝

Dunaújvárost a vasmű tette várossá, ˝szocreál˝ épületeit mostani lakói tették védetté. Tatabánya és Oroszlány a Gerecse és a Vértes szorításában más alapokról indult: a kőre és a szénre alapozták a városalakítást (akkori szerény kifejezéssel: országépítést). Korábban nagy arányokban folyt errefelé a kőbányászat: a sokféleképpen feldolgozható mészkövet csaknem 200 bányában fejtették a közelmúltig. Ennek egyik legértékesebb változata a gerecsei vörösmárvány Piszkén és Süttőn, a többi fajta építkezésre és cementgyártásra szolgál(t).

A cementgyártás a szénbányák közelében fejlődhetett. Így fejlődött hatalmas üzemmé a felsőgallai cementgyár. A félig felemésztett Nagy Keselykő-hegy megkezdett oldala már messziről látszik. A hajdani, robbantással lebontott cementgyár romjain ma logisztikai centrum formálódik.

A szénkutatás és szénbányászat rendszeres művelésének kezdete nálunk Mária Terézia nevéhez fűződik. Bánhida határában 1896 márciusában 118 méter mélyen találtak 6 méter vastag, jó minőségű szénréteget: az év végére már fel is hozták az első szenet. A térségben ezután egymás után nyíltak a bányák: a monarchia minden tájáról érkeztek ide munkások, és gyors ütemben épültek a kolóniák, hogy itt is fogják a munkaerőt. Alsógalla lakossága ebben az évtizedben 614-ről 5812-ra nőtt. A bányák körül 1902-ben született meg az új település: Tatabánya község.

A korábbi négy település, Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla és Tatabánya 1947-ben egyesült, városi címet kapott, néhány év múlva pedig megyeszékhely lett. Óriási, nyomasztó teher. Ekkor élte meg a betelepítés harmadik korszakát. Az új lakótelepek egymás után nőttek ki a földből, miközben a régi, lepusztult munkáskolóniákat és az alábányászás miatt veszélyes városrészeket lebontották. Helyettük épültek az új lakótelepek a város különböző pontjain. Gyorsan, ám emiatt nem egységes a város arculata, hiányzik az átgondolt úthálózattervezés.

A 19. század végétől az Osztrák-Magyar Monarchia, a történelmi Magyarország területéről, később – jobbára a keleti országrészből, az alföldi megyékből jöttek ide a MÁK hívó szavára. Ami először munkalehetőség, később politikai, szakmai kihívás, presztízs lett. A sokféle ember, a sokféle tradíció azonban nem ötvöződött szervesen a helyi magyarok, szlovákok, németek zártabb, elkülönültebb világával. Nem volt idő arra, hogy a városiasodás nyűgével küszködő település megteremtse a saját hagyományait. 

A dunántúli városok fejlődése - akárcsak a felvidéki társaiké - folyamatosan zajlott, a háborúk talán kevésbé viselték meg, mint az alföldi, a délvidéki és a dél-erdélyi városokét. A török kiűzése és a kuruc háborúkat követő évtizedekben az újjáépítésé volt a főszerep: ebben a nyugat-magyarországi városok jártak az élen, de ára is volt ennek a lendületnek: a barokk egységesen takarta el a reneszánsz és gótikus elemeket.
 
 Sopron, az 1676-ban szinte teljesen leégett város viszonylag gyorsan újjáépül egységes barokk arculattal, íves utcáival, tűztornyával, szép belső udvaraival. Az ostrom után hasonlóan gyorsan újjáépülő budai polgárváros, Győr mai belvárosa, Pozsony és a 18. század végén egyházi építkezéseivel együtt kiépülő Szombathely, Veszprém, Vác, Esztergom a jellegzetes barokk városházával, vagy Eger, Kassa barokk városképe már a polgárosodás folyamatait mutatják. A 19. század elején a klasszicizmus és a reformkor idején is folytatódik az átalakulás. Pest - egy 18. század végi angol útleirás szerint ez ˝a legnagyobb falu Európában˝ -, majd Debrecen is átépül: a 30 ezres mezővárosban a kollégium és a Nagytemplom a klasszicizmus korai, érdekes és jelentős méretű épületei.

Sopronban a Főtér északi oldala későgótikus házaival a 16. században alakult ki. A tűzvész után ujjáépített város korabarokk házsora a tűztoronnyal a 18. században épült, és máig meghatározó a városképben.

A kisebb városok között a 17. században telepített hajdúvárosok sajátos példái az ősi magyar települési formának. A kerített város hatalmas határ magja, lakóterületi belső része alig 2 km átmérőjű, amit azonban szérűskertek vettek körül 5-10-szer nagyobb terjedelmükkel, kettős - belső és külső - összetartozó telekrendszerrel.

A töröktől visszafoglalt területeken a telepített községek a Mária Terézia kor birodalmi előírásai szerint, rendezett falvakként épültek. Egyúttal bekövetkezik a tanyák állandó lakosokkal való betelepülése a kémények és kemencék bontásával fenyegető tilalmak ellenére. E falusi lakóházak évszázadról évszázadra fejlődnek. A középkori, kis fatáblával zárt nyílások üvegezett ablakká növekednek. Lassan a füstöskonyha is háttérbe szorul, az erdélyi nagy fekvő kemencéken, kemencepadkán az ott fekvő gyermekek számára már állandó meleg van. A helyiségek szalmaaljzata - amit az idő salétrombányává érlelt - döngölt agyaggá válik, s a 19. század elején elkülönül a már a gyarapodást reprezentáló és ezért többnyire érintetlen, lakatlan tisztaszoba. Az ország lakosságának még a l9. század végén is 74%-a földműves, falu- vagy tanyalakó. Ez a falu azonban már többségében náddal fedett, kéményes, fehérre meszelt, ablakokkal ellátott, tornácos lakóházakból áll, bár a Szamosháton még 1970 körül is volt zsuppal fedett, fakéményes, téglaboltozattal épített füstöskonyhás lakóház.

A Bakony vidéken, a Balaton-felvidéken már a kastélyokról lemásolt formák is megjelennek, hiszen egyes gazdagabb vidékeken - például a Káli-medencében - a falusi kőfalazatú házakat is kőművesek építik. A 18-19. századi hazai falukép érdekes példája a szinte érintetlenül megőrzött Hollókő, amelyet a közelmúltban az Építészeti Világörökség részévé nyilvánítottak.

A 18. század értékteremtő képessége, fejlettsége - az építőtechnikától a funkcionális fejlettségig; a kényelem és alkalmasság kultúrájától az illuzionisztikus ábrázolás, egyféle szellemi átlényegülés állapotáig - egyetlen munkán is bemutatható. Igaz, ez akkor Közép-Európa, a Habsburg-birodalom egyik legnagyobb középülete, a barokk kori műveltség, a Ratio Educationis szellemének realizálója, Fellner Jakab által 15 éven át épített egri Lyceum. A hazai késő barokk, illetve copf építészet - a klasszicizmus felé történő átmenet - legjelentősebb műve, az egri főiskola kitűnő alaprajzi rendszerével, nagytereivel, lépcső és közlekedőtereivel, a kor tudományát is reprezentáló csillagda-tornyával méltó módon reprezentálja a fejlettségében újra európaivá érett Magyarországot, s annak építéstechnikáját, szellemi és tudományos életét.
 

Fellner több jelentős műve, mint pápai és tatai temploma szerkezeti megoldásaiban és térméretében, térhatásában is az osztrák vagy német barokk építészet értékeihez hasonlítható, ha kissé egyszerűbb, provinciálisabb megoldásként is. A Lyceumra azonban ez sem mondható; érett és tökéletes, az építéstechnika és szokások magas szintjén kifinomult alkotás.

Sokáig Fellner Jakab egységes és igen kiemelkedő művének tekintették az eredetileg egyetemnek szánt épületet, széles körben elterjedt részletformáit Fellner-motívumnak nevezték. Alaposabb kutatás után kiderült, hogy a megbízó, Esterházy Károly püspök egy bécsi polgári építészt, Joseph Ignatz Gerlt - az egri Gerl Mátyás unokaöccsét - kérte fel a tervek elkészítésére. 1762-63 folyamán több szakaszban létre is hozta ezeket, ezután vehette át Fellner az egyik legjelentősebb késő barokk építkezésünk irányítását. A mai kutatási eredmények szerint tehát Gerl határozta meg az alaprajzi rendszert, az épülettömbök ritmusát, Fellnernek a homlokzattagolási rendszer és a belső térképzés tulajdonítható. 1779-re a munkálatok befejeződtek.

A kétemeletes épület homlokzatai közel azonosak. A középen kiemelkedő timpanonos, erkélyes rizalitok nagyobb termeket foglalnak magukban: a nyugati díszteremben Franz Sigrist mennyezetfreskója a négy fakultást ábrázolja (1781), északon a Magyarországon több jelentős művet alkotó osztrák Franz Anton Maulbertsch Üdvözültek freskója díszíti a kápolnát (1793), délen a könyvtárteremben Zách József által festett architektonikus keret fölött Kracker Tridenti zsinatot ábrázoló freskóját láthatjuk (1778). Az építtető határozta meg a festmények programját, célja az volt, hogy a csak lyceumnak és nem egyetemnek berendezhető épületben kifejezze haladó álláspontját, miszerint a kor tudományossága és az egyház tanai nincsenek ellentétben egymással. A keleti homlokzat középtengelyében háromemeletes csillagvizsgáló torony emelkedik. A közel négyzet alaprajzú épület helyiségei folyosóra vannak felfűzve.

A homlokzatokon stílusváltás figyelhető meg. A barokk jellegzetességeket (félköríves timpanon és szemöldökpárkányok, a sarkok lekerekítése és sávozása), kiegészítik az oldalhomlokzatok rokokós részletformái, a főhomlokzaton viszont a megrendelő kérésére már a szigorúbb klasszicista jegyek dominálnak.

Fellner sokoldalú tevékenységének köszönhető több veszprémi egyházi épület megépítése, valamint Tata jellegzetes kisvárosi barokk arculatának kialakítása - a két Esterházy-kastéllyal és az utcaképpel együtt.

Mindennapi életünk keretét jelenti a táj, a természeti földrajzi környezet: az átalakított, humanizált mikrovilágot. Ilyen térbeli keret a település, épített környezetével. A régió a gazdasági-igazgatási szervezet, a gazdaság, a szolgáltatások és a kultúra térbeli hálója, amelyre a közigazgatási rendszer épül. 
 
E hármas tagolás természetesen csak a szakembereknek jelent külön-külön szakterületet, mivel vizsgálatuk eltérő módszereket kíván. Az emberek egyszerre léteznek tájban, településen, régióban, egyszerre érvényesülnek életünkben a környezeti, nagytérségi és helyi hatások.

A települések, a városok és falvak képe természetesen tájanként különbözik. Mindez függ polgáraik tehetségétől, szorgalmától, anyagi leletőségeiktől. Az okok megismerésével érthetővé válik, miért más és más az életmód, a kultúra, a gazdasági fejlettség.

De vegyük sorba: mi is a táj? A tudományos megközelítés szerint a természet és a társadalom kölcsönhatásaiban fejlődő komplex területi egység. (Csemez A.) Tükrözi a természeti adottságokat, a társadalmi és gazdasági viszonyokat, ugyanakkor magas szintű vizuális-esztétikai értékek hordozója. De itt már át is kúsztunk egy másik fogalomkörbe, a tájesztétika tudományába, ami nem más, mint a tájképben érvényesülő természeti és társadalmi szép értelmezésével és értékelésével foglalkozó tudomány.

Az, hogy melyik tájat tartjuk szépnek, s melyiket - mondjuk - unalmasnak, elég szubjektív: kinek a hegyvidék, kinek a rónaság jelenti a tájra jellemző esztétikum megnyilvánulását, röviden: kinek ez tetszik, kinek az. A településekre is ez a jellemző, talán azzal a megszorítással, hogy a (szép) városkép kialakításában több a tudatosság.

A városkép építészeti, városépítészeti kérdés is: a városszerkezet, az épületegyüttesek kialakítása szakmai és művészeti feladat is. Ez koronként, tájanként változik. A területi különbségek olykor hátrányt jelentenek: a rossz termőtalaj, a városok hiánya, a gazdaság gyengébb teljesítőképepessége kihat az élet minőségére is.

A különbözőségek ugyanakkor értéket is képviselnek: a tájak változatossága újfajta erőforrásokat jelent, vonzóvá teheti a területet a turizmus számára, sokszínűbb a kultúra, a helyi építészet...

De mi a település? Mi a város? Mi a falu?

A legáltalánosabb megfogalmazásban a település az ember tágan értelmezett élettevékenységének táji, műszaki kerete. Ez a túlságosan is általános megfogalmazás a településsel foglalkozó társadalomtudományokban nagyon sok hasonlósággal s egyben bizonyos különbségekkel konkretizálódik. A hasonlóságok és eltérések alapján a különböző tudományágak által képviselt településfogalmakat a hagyományos és újszerű megközelítések csoportjára osztható. (Nem értékelő, csupán megkülönböztető elnevezés.)

A hagyományos megközelítés szerint:

I. Az építészet, a demográfia és egy sor olyan tudomány, mely nem tekinti vizsgálata elsődleges tárgyának a települést, Mendöl Tibor tömör definícióját használja: A település egy embercsoport lakó és munkahelyének térbeli együttese (saját hajlék + értékteremtés helye)

II. Beluszky Pál (geográfus) megközelítése szerint: lakó, munka és pihenőhelyek, illetve szolgáltatási intézmények térbeli együttese (vagyis egy átlagember napi mozgástere által kijelölt tér.

Mindkét meghatározásnak fontos eleme a lakó és munkahely egysége, ami sokáig kritériuma volt a település létének. Ez ma már nem igaz, a közlekedés fejlődésével általánossá vált az ingázás, alvóvárosok, alvófalvak jöttek létre.

III. A statisztikus Kovács Tibor településfogalma: település az a bármely nagyságú különálló lakóhely, melynek helye földrajzilag leírható, neve van, egy ember vagy embercsoport lakóhelyéül szolgál és más településektől egyértelműen elhatárolható.

Az újszerű megközelítés rendszerszemléletű értelmezést jelent. Ezt a szemléletet Tóth József geográfus képviseli, aki szerint a település egy adott földrajzi környezetben, annak elemeivel intenzív kölcsönhatásban élő gazdasági, társadalmi, műszaki struktúrák rendszere. A település komplexitását, a struktúrák kölcsönhatás-rendszerét tetraéder modelljével szemlélteti. (TÁGINTER=társadalmi, gazdasági, infrastruktúrális, természeti tér. E tér sűrűsödési pontjai a települések. A négyféle sűrűsödési pont:

- természet: különböző tájak találkozása
- társadalom: „sok” ember
- infrastruktúra: úthálózat csomópontja
- gazdaság : termelt javak többsége

A város és a falu meghatározása is sokféle lehet. A legegyszerűbb megközelítések szerint (1) az államigazgatási rang alapján történő besorolás (egyértelmű, könnyű elhatárolás, de országonként és időben változó); (2) a népességszám alapján történő város, illetve falu-meghatározás (szociológusok és statisztikusok is gyakran használják a város demográfiai fogalmát, miszerint a város nagyobb népességcsoport viszonylag kis területre koncentrált állandó lakóhelye, melynek neve, közigazgatásilag lehatárolt területe van. (3) A népességszám szerinti felosztás is igen sokféle, és változó. Az ENSZ szerint például 20 000 fő, de Dániában 250 fő.

Sok neve van: Pannónia, Transdanubia, Dunántúl: ugyanaz a földrajzi egység és teljesen más történelmi identitás. Történelme Magyarország múltjának dicső, ugyanakkor drámai mozzanatait örökíti meg: ostromokat, hadjáratokat és királyi vadászatokat, vallási türelmetlenséget és békés évtizedeket: amikor a képzőművészeké és az építészeké volt a főszerep.  

A Dunántúl városai, műemlékei és természeti szépségei fotókon kevésbé ragadhatók meg: a valóságot néhány pixelben megragadni csupán jószándékú kísérlet, hogy érzékeltessük: itthon vagyunk e tájon, másképpen: mi itt vagyunk itthon. A Dunától a Dráváig és Alpokaljáig húzódó országrész hazánk egyik legváltozatosabb tájegysége: hegyek, dombvidékek, folyók által feltöltött síkságok váltják egymást: e sokszínűségben viharos múltú városok és falvak váltják egymást gyors egymásutánban. (Képünkön Kőszeg belvárosa)

Számos történeti-földrajzi és néprajzi tájra tagolódik. Itt található a Kisalföld - amelynek területe mélyen átnyúlik nyugat-Szlovákiába és Burgenlandba - és amelyet több szakember önálló nagytájként jelöl meg. A Mezőföldet csupán a Duna választja el az Alföldtől, amelynek földrajzilag, szerkezetileg a nyugati folytatása. A Közép-Dunántúli Középhegység kiterjedése a Keszthelytől a Dunakanyarig tart, és magában foglalja a Vértest és a Dunazug-hegységet is. A Balatontól délre a Dél-dunántúli dombság és a Mecsek található, ettől nyugatra pedig a Zalai dombvidék. E hatalmas tájak további kistájakra és kultúrtájakra bonthatók: éppen e sokféle elnevezés leplezi le sokszínűségét, tagoltságát, változatosságát. 

Tény, hogy a természetföldrajz eszközeivel kijelölt egységek ritkán esnek egybe a kultúrtájak, a néprajzi tájak határaival, még kevésbé a közigazgatási egységek, a megyék és régiók határaival. S nem beszéltünk még városairól, falvairól, amelyek - akárcsak a Kárpát-medence más részein - több történelmi megrázkódtatás után születtek újjá, vagy éppen enyésztek el. Eltűnt, csupán földrajzi nevekben, a városrészek, dűlők, puszták, utcák elnevezésében fennmaradt egykori települések nagy számban találhatók a Dunántúlon is: szinte minden tájegység településtérképét átrajzolta a tatárjárás, a török hódoltság, a felszabadító háborúk sora. A kuruc háborúkat követő hosszabb békés időszak volt a harmadik nagy építő korszak kezdete. Ekkor alakultak ki a Dunántúl barokk városai - a legteljesebben talán Győrött és Székesfehérvárott; ekkor népesültek be újra elpusztított falvaink közül a szerencsésebb fekvésűek - például a legendás Mészárosok útja mentén fekvő, hajdani erejüket még megidézni képes településeink -, és ekkor kezdődött meg az Alföld, a frontier ismételt benépesülése, a sajátos alföldi mezővárosok kialakulása, bámulatos fejlődése - a klasszicizmus és az eklektika, majd a szecesszió jegyében. Ha valami hordozhat magyaros ízt, sajátos Kárpát-medencei jelleget, a nyugat-európaitól eltérő fejlődési ívet - hát ez éppen itt érhető tetten. Mert akárhogy is értelmezzük ezt az országrésznyi tájat, az itteni események, a természeti földrajz, a településföldrajz, a művészettörténet, a városfejlődés nem érthető meg a Kárpát-medencei összefüggések nélkül.

A Dunántúl a sokszínűsége miatt nem tekinthető egységes nagytájnak. Sok kutató, szakember nem tekinti például a Dunántúl részének a Kisalföldet: azt önálló nagytájként jelöli meg. A ˝Dunántúlt˝ így, idézőjelben is említik tanulmányaikban: ez a fajta megközelítés viszont újabb és életszerűbb meghatározásokra is módot ad. Külön ˝kulturális tájegységként˝ említik például a klasszikus Esztergom vármegye déli részét. Kötődései, hagyományai, sajátos kulturális fejlődéstörténete révén valóban eltér a Vértes-hegység és a Vértes-Velencei-tó üdülőövezet kulturális, turisztikai történelmi, néprajzi adottságaitól és hagyományaitól, kötődése is a fővároshoz vonzza. A térség most egyik fontos része a Dunakanyar kiemelt üdülőövezetnek.

A legízesebben Várkonyi Nándor fogalmaz: a Kisalföldnek nem határa északon a Duna: e hatalmas síkság természetes határa a Kis-Kárpátok, a Tribecs és Selmeci hegység, és ide tartozik a Csallóköz, a Mátyusföld. Nyugatról a Lajta-hegység és a Fertő vidéke határolja. A mai értelmezésnek természetesen az államhatár szabja meg a földrajzi határait. Így például a gyönyörűen felújított Városszalónak csupán túráinkon lehet e történeti táj részese: a parányi Pinkafő a várossá szerveződés kiváló építészeti megoldásainak tárháza: célpontnak ugyanúgy izgalmas, mint más települése a mai magyarországi Dunántúllal szomszédos vidéknek.

Minden túrának megvan a maga varázsa. Mehetünk távoli országokba, felkereshetünk messzi földeket, rejtelmes, titkozatos völgyeket, hegyeket. Van, akiknek a szűkebb haza és annak távolabbi környezete nyújt igazi élményt: úgy, hogy közben belefeledkezik a vidék múltjába, a városok, falvak történetébe. Barangolásaink lassan kiterjednek a Kárpát-medence feledhetetlen tájaira: a Felvidékre, Erdélyre, szorosabban a Székelyföldre is.

A megértés és az azonosulás mellett igyekszünk megérteni, miért váltak településeinek olyanná, amilyenné váltak, és milyenek voltak településeink, amikor még egy nagyobb egységen belül fejlődtek-alakultak. Ez ma már innét nézve történelem, felülnézetből azonban izgalmas utazás - térben és időben.